Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomoru Földre,
Legalább száz ifjú bomolt,
Legalább száz csillag lehullott,
Legalább száz párta omolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.

Kigyúladt öreg méhesünk,
Legszebb csikónk a lábát törte,
Álmomban élő volt a holt,
Jó kutyánk, Burkus, elveszett
S Mári szolgálónk, a néma,
Hirtelen hars nótákat dalolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.

Csörtettek bátran a senkik
És meglapult az igaz ember
S a kényes rabló is rabolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.

Tudtuk, hogy az ember esendő
S nagyon adós a szeretettel:
Hiába, mégis furcsa volt
Fordulása élt s volt világnak.
Csúfolódóbb sohse volt a Hold:
Sohse volt még kisebb az ember,
Mint azon az éjszaka volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.

Az iszonyuság a lelkekre
Kaján örömmel ráhajolt,
Minden emberbe beköltözött
Minden ősének titkos sorsa,
Véres, szörnyű lakodalomba
Részegen indult a Gondolat,
Az Ember büszke legénye,
Ki, íme, senki béna volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.

Azt hittem, akkor azt hittem,
Valamely elhanyagolt Isten
Életre kap s halálba visz
S, íme, mindmostanig itt élek
Akként, amaz éjszaka kivé tett
S Isten-várón emlékezem
Egy világot elsüllyesztő,
Rettenetes éjszakára:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.

(Ady Endre)

Száz éve tört ki az első világháború. A cikket illusztráló fényképek családi archívumból származnak, korábban sehol nem jelentek meg.

stsmork cikke a Kispadon, 2014. július 28. hétfő

Régen volt már kvíz. :)

A kérdés egyszerű: mi történik ezen az 1857-ben, Magyarországon készült rajzon?
(Forrás: GroundZer0 vendégmunkásunk)

ervin cikke a Kispadon, 2012. május 29. kedd

Amikor utoljára jártam a városligeti majálison, szerintem még kötelező volt kimenni. Így aztán a mai vizit egyszerre volt állapotfelmérés, élő baloldali skanzen, meg a nyári kánikulához illő időtöltés. Szedett-vedett megfigyelések:

Minél barkácsjellegűbb egy szakszervezet jelenléte, annál emberibb. A magukat körülkordonozó nagycsapatok, például a vasutasok meg a vasasok sehol nincsenek például a háttérbe húzódó HVDSZ 2000-hez képest, akikről eddig sose hallottam, de még második pillantásra is egészen jófej piknikezőknek tűnnek.

Moldova egyszerű, ünneplő munkásingben ül a dög melegben egy kis kempingasztalnál, és dedikál. Közvetlenül mellette a Kádár János Baráti Társaság asztala - micsoda együttesnév lehetne belőlük. De az ott üldögélőket az életkoruk alapján még meg is tudom érteni, szemben a kicsit odébb, „Lenin könyvek" feliratú halom mellett feszengő, ránézésre 20 körüli fiúval, akit csak bámulni tudok. Pedig tuti jó története lehet.

A „régen minden jobb volt" jegyében az egyetlen valódi zenét egy apró, Szociáldemokrata Párt feliratú sátorba tömörülve, és részben abból kiszorulva, nyomja négy öregfiú, akik ránézésre még az első kalózszalagokról tanulták be a Smoke on the Watert, viszont ma is el tudják játszani. A nagy csilivili színpadokon eközben csupa playback vagy fél-playback megy, és hogy az alázás totális legyen, még ebben is egy old-timer, Somló Tamás bácsi a legjobb, akiről nem egyértelmű, hogy a háta mögött virító MSZP-szlogen, a „Munka és család" melyik felét képviseli, de énekelni még így, ilyen időben és ilyen állapotban is sokkal jobban tud, mint az újabb évjáratú titánok.

A legadekvátabb nevű résztvevő szervezet egyértelműen a Május 1. Társaság, utólag már nagyon sajnálom, hogy nem kérdeztem meg tőlük, mit képviselnek. Az abszolút többségben levő baloldal vibráló sokszínűsége amúgy is megkapó: van itt valami Marx Károlyos kör, szocik, szocdemek, munkások, még munkásabbak, a nagyon munkások, kádárosok, leninesek, a kommunista szót ugyan nem láttam sehol kiírva, de biztosan volt az is, és akkor a Demokratikus Koalíciónak még a közelébe se merészkedtünk.

A zemberek pártja és kormánya eközben persze sehol. Vélhetően nem is lennének népszerűek; ennek ellenére a távolmaradást én nem annyira gyávaságnak látom, mint inkább tárgyszerűségnek. A zemberek betöltötték a szerepüket: a kétharmad megvan, a zavaró fékek és ellensúlyok ennek megfelelően már nincsenek meg, akkor meg mit keresnének itt. Mondjuk valami ütős jobbikos jelenlétben bíztam egy kicsit, már csak az izgalom kedvéért is; ehhez képest az egyetlen reményemről, egy félkatonai dresszben, harsányan műsorközlő fiatalemberről kiderült, hogy Thürmer Gyula könyvét ajánlja megvételre.

A végére pedig egy szomorú hír: kihalt a sör-virsli hagyománya. Jó kétórás barangolás alatt egyetlen helyen, az állandó Sörsátorban láttunk csak virslit az étlapon (enni ott se ette senki), egyébként az egész Ligetben egyetlen pár virslit nem sikerült felfedeznünk a kifőzdékben. Embertelenül globalizálódó világunkban a gyros az új virsli, a sült kolbász meg az új sült kolbász. Zsíros kenyér sincsen. Botrány.

És egyetlen, az egyik kolbászkimérés előtt sokat tudóan rám pillantó, negyven fokban is kesztyűt-kalapot viselő idős úrhölgy kivételével fel se fogja a sétálgató tömeg, hogy mit veszítünk ezzel.

ervin cikke a Kispadon, 2012. május 1. kedd

A címe, Jalan Jalan, nehezen lefordítható indonéz kifejezés, körülbelül annyit tesz: „csak úgy, kifejezett úti cél nélkül mendegél". Ez a hátizsákos turisták szokásos üzemmódja az egzotikus országokban, legalábbis azoké, akik nem szervezett csoporttal utaznak, és nem rövid szabadságra érkeztek, így nem kell sietniük.

A helyiek gyakorta nem tudják mire vélni ezt a hozzáállást. Először is, ők nem sétálgatnak csak úgy, cél nélkül, másfelől nem értik, hogy ha már menni akar, akkor a fehér és ezért gazdagnak gondolt idegen miért megy gyalog. Némi kitartással azonban ki lehet vívni a jóindulatukat, és onnantól kissé idióta, de alapvetően kedves fickóként kezelik az elkövetőt.

Tulajdonképpen értékelik ők, ha ilyesmit látnak, mert pozitív meglepetés számukra a nyugati embertől általában tapasztalt rohanás után. Ahogy egy helyi barátom egyszer bölcsen megjegyezte: „nektek nyugatiaknak órátok van, nekünk viszont időnk".

Igyekeztem hát nem sietni, viszont nyitva tartottam a szememet. Időnként balszerencse kísért, és néhány pofonba is beleszaladtam, de ezek ellenére - sőt néha éppen miattuk - egy mosolygó világban jártam. Ezt az utat követhetitek végig a könyvben.

Ha érdekel benneteket, milyen érzés találkozni egy pápua törzsfőnökkel, hogyan jártam a komodói sárkánnyal, vagy mire jó egy tangabugyi buszeltérítés közben, akkor irány a könyv weboldala, töltsétek, vigyétek, s ha tetszik, vegyétek:

Sperla Ervin: Jalan Jalan - Útinapló egy mosolygó világból

ervin cikke a Kispadon, 2011. december 20. kedd

"A piaci verseny árt a rákos betegeknek"

60 év kommunizmus után még mindig nem tanultuk meg, hogy nem a piaci verseny árt a rákos betegeknek, hanem a piaci folyamatokba való állami beleturkálás.

Mondok pár példát, szemléltetésül (ha valakinek esetleg nem lenne meg a közgazdaságtan 1x1):

a) Tojásra van szükségem ma a reggelihez, de éppen kifogyott a hűtőből. Falusi srác lévén adódik a megoldás, kimegyek a piacra. Most éppen 10 forint a tojás, viszont én spórolni szeretnék és ezért csak 2 forintot vagyok hajlandó fizetni érte.

Értelemszerűen tetemes tojáshiánnyal kell majd a reggelinél szembenéznem.

b) Teszem azt én vagyok a tanácselnök fia, és apu odahat, hogy akkor kis falunkban mostantól két forint a tojás a köz reá bízott hatalmánál fogva.

Innentől az egész faluban tojáshiány lesz, mert a mamókák a szomszéd faluba fogják vinni a tojást eladni, érthető okokból (10 >> 2)

c) Úppen úgy alakult, hogy én vagyok Sevcsenko fia, és az egész országban betiltjuk a 2 forintnál drágább tojást.

Gondolom senkit nem ér meglepetésként, hogy az egész ország kénytelen lesz leszokni a rántottáról, mert a piaci ár ötödéért szinte biztos, hogy nem éri majd meg termelni, illetve biztos hogy sokkal kevesebb termelőnek éri majd meg: eladják inkább a csirkét húsnak fiatalon, tojatási veszteség nélkül.

Vagy exportálják.

Persze azt is betilthatjuk, meg a határokat is lezárhatjuk, hogy benttartsuk magunkat.

(Elég jól alátámasztja a történet, hogy miért kellene az állam illetve a buta állami tisztségviselő paraziták által piszkálgatható dolgokat kordában tartani, és mondjuk a piaci folyamatokba való beleavatkozást totálisan kivenni a kezükből, mert ez MINDEN ESETBEN KÁROS illetve nekünk MINDEN ESETBEN ROSZABB LESZ tőle.)

(A cikk lektorálása közben eltelt időben valahogy most megoldották, de azért ez nem egészen az az igazán hosszú távú megoldás.)

NagyGa1 cikke a Kispadon, 2011. november 11. péntek

Október 6-9., budapesti Palotanegyed (ami vajon mikor és honnan kapta ezt a nevet? - maradjunk inkább a Kálvin tér - Krúdy környéknél, azt mégiscsak többen ismerik). Kilátogattunk egy helyszíni tudósítás erejéig.

A sörfesztivál szinte minden tekintetben telitalálat. Jó helyen van, remek ötlet, hogy megrendezik, nincs lehúzós és cserébe semmire sem jogosító "belépődíj", mint a kínos millenárisparki meg várbeli fesztiválokon.

Viszont Tél tábornokkal még így is nehéz vitatkozni.

Sajnos, a fenti nemes jellemzőkön kívül gyorsan kiderült számunkra az is, hogy októberben sörfesztivált rendezni meglehetősen kockázatos ötlet. Idén ugyan csodálatos indián nyarunk volt, de a Főzdefesztnek már csak az első napjáig tartott ki. Ami tegnap volt, mi pedig ma próbálkoztunk.

Ha a Twitterre írnám ezt a cikket, akkor valahogy így hangzana: "A Főzdefeszt vitán felül legnépszerűbb itala a forralt bor." És tényleg, a standok között bandukolva szinte ugyanannyi pohárban láttunk forralt bort, mint sört, pedig sörből több tucatnyi különféle verziót lehet kóstolni. Mi egy szűretlen ászokot, egy füstölt búzát meg egy IPÁ-t próbáltunk ki. Mindegyik megelégedésünkre szolgált, ámde hamarosan teljesen elgémberedett a kezünk, és mivel nem akartunk mi is forralt borra fanyalodni, szégyenszemre menekülőre fogtuk a dolgot.

Hangulatról a hirtelen jött, balzsamos mínuszok miatt nem nagyon lehetett beszélni, bár meglepően szép számmal voltak jelen a kitartó rajongók. Két kritikai észrevétel: egyrészt nem értem, hogy egy kifejezetten kóstolásra is meghirdetett fesztiválon miért nem lehet 3 decinél kisebb adagot kapni. 3 decis a kis adag, így viszont sörből nem lehet túl sokfélét kipróbálni, csak ha többfelé osztja az ember. A másik: mi ez a sok agyoncselezett főzet? Láttunk bodzás, málnás, köleses, csalános sört, én már azon se lepődnék meg, ha pitypangos is lett volna valahol. Tényleg ekkora a kereslet ezekre a butiksörökre, hogy többször akkora legyen a választék, mint mondjuk IPA-változatokból? El tudom képzelni, hogy igen, bár ez engem annyira nem lelkesített.

Összességében azonban van kint annyi fajta és gyártó, hogy érdemes kilátogatni, ha szeretitek a sört, és ha nem lesz túl hideg, nagy szél meg sok eső. Meg fogjátok találni a magatoknak valót. Egészségetekre!

A Főzdefeszt weboldala

ervin cikke a Kispadon, 2011. október 7. péntek

Az index címlapján megjelent tegnap reggel egy félbemaradt hidegháborús bunkerről szóló cikkre mutató link. (Ne tévesszen meg senkit a cím, láttam már stratégiai gáztározót közelről, és annak köze nincs ehhez az építményhez.) A fényképekkel gazdagon illusztrált, néhol kissé hatásvadász vonalvezetésű cikk a következő magabiztos megjegyzést teszi a helyszínről:

A tározó úgy van elhelyezve, hogy teljesen kizárt dolog ("mer' nem tudom"), hogy valaki véletlenül bukkanjon rá. Szó szerint, el ne menjetek kutatni, mert a budai hegyekben éritek meg a nyugdíjazásotokat is...

Ehhez képest este nyolckor már tudtam a pontos helyszínt, GPS koordinátákkal és térképrészlettel együtt.

Újkeletű angol szóval crowdsourcing a neve annak a feladatmegoldó módszernek, amikor egyszerre sokan állnak neki ugyanannak a problémának, és mindenki hozzátesz egy kicsit a megoldáshoz. Itt is ez történt: valaki elküldte a linket a tájfutó levelezőlistára, azt többen elolvasták, valaki más nekiállt guglizni és előásta egy másik szemtanú beszámolóját, egy harmadik résztvevő pedig előszedte a vonatkozó táfjutó térképet és észrevette, hogy a bunker bejárata bizony be van jelölve a térképen.

Jellemző rám különben, hogy rendszeresen járok arra, fel is tűnt, hogy vajon miért vezet egy sor villanyoszlop az erdőben a nagy semmi felé, és mit keres az ösvény mellett egy rozsdás csőcsonk (annak a bizonyos bunkerbeli tartálynak a feltöltő csöve), de sosem érdekelt a dolog annyira, hogy elkezdjem a törni a fejem rajta. (Amióta lehúztam egy évet a honvédségnél, nem vonzanak a katonai dolgok.)

Részletek a tájfutó lista archívumában találhatók, de ha lehet, inkább ne menjetek bunkert felfedezni a hét végén, mert valószínűleg sorba kell majd állnotok a bejárat előtt!

stsmork cikke a Kispadon, 2011. szeptember 9. péntek

Az imént egy beszélgetésben valaki a figyelmembe ajánlotta a "Bing Maps" szolgáltatást, amin először jót nevettem, és a következőt válaszoltam az illetőnek:

Bing Maps LOL! Milyen eredeti ötlet jöhet még a Microsofttól: Bing Reader? Bing Plus? BMail?

De aztán elszégyelltem magam.

Mint hajdani Microsoft-alkalmazottnak, nekem egy kicsit erkölcsi kötelességem is legalább kipróbálni a dolgot, mielőtt elhamarkodott ítéletet alkotok. Úgyhogy rögtönöztem is egy egyszerű, már-már primitív tesztet: ott helyben, a gép előtt ülve megnyitottam két böngészőablakot, behívtam bennük a két térképszolgáltatás főoldalát, majd megadtam egy véletlenszerű, létező pesti címet, és nyomtam egy Entert.

Az eredményt nem fogom kommentálni, mert a "most komolyan: WTF?" reakción túl semmi nem jut az eszembe.

ervin cikke a Kispadon, 2011. július 21. csütörtök

Itt van ez a magyar fiatalember, bizonyos Dzsudzsák Balázs, aki egy ideje a futballból él, méghozzá nem is rosszul. Idén nyárig a hollandiai Eindhovenben kereste a kenyerét, mígnem megvette őt egy dagesztáni futballcsapat. Erre a hírre a hazai sportközvélemény felrobbant. Az "ügy" súlyosságát mutatja, hogy még szerkesztőségünk labdarúgás terén legkevésbé járatos tagja is Dzsudzsákról kérdezett a minap.

A vitához szerintünk tartalmilag nem sokat lehet már hozzátenni, viszont az eligazodást segítendő vendégmunkásunkkal, GroundZer0val közösen összeállítottunk egy rövid táblázatot, amelyben a képzeletbeli ring két sarkában álló feleket - Dzsudzsák Balázst, illetve az őt nagy számban és többnyire negatívan kritizáló bloggereket - hasonlítjuk össze.

ervin cikke a Kispadon, 2011. június 15. szerda

Az 1819. és 1869. között készült "II. katonai felmérés" térképei digitalizált formában felkerültek a Magyar Levéltári Portál oldalára, a Google Mappel szépen összefűzve, utcanév szinten kereshetően. Bal oldalt a régi, jobb oldalt a mostani állapot:

Kicsit zavaró, hogy az egér nem a piros célkeresztet mozgatja, hanem a térképet tologatja alatta, de ezt hamar meg lehet szokni. Nagyítani és kicsinyíteni lehet az egér görgőjével, de csak a bal oldali térképrészen, a jobb oldalt nem. Az "átlátszóság" funkció segítségével egymásra lehet vetíteni a két térképet, ilyenkor nem csak az látszik, hogy mi minden épült az elmúlt száz év alatt, hanem az is, hogy hogyan változott a folyók és tavak partvonala.

Ideális szórakozás egy ilyen hűvös-ködös-borongós-munkaundoros napon, mint amilyen a mai!

stsmork cikke a Kispadon, 2011. január 6. csütörtök

Nem hallgattam sok új zenét tavaly, sőt, régit se nagyon. Részben keveset mászkáltam, pedig általában olyankor szoktam valamit hallgatni, másrészt DJ /Rupture rádióműsorának podcastja abban a néhány esetben tökéletesen működött. Voltak azért nekem emlékezetes számok, ezekből összegyűjtöttem 35-öt. Elég eklektikus lett, a kiválasztásnál nem volt cél a rádióbarátság sem, inkább azokat próbáltam ezúttal összeszedni, amikre emlékszem, hogy szerettem év közben.

Több, mint 2 óra lett, a bejegyzés végén tracklist, itt pedig meghallgathatjátok, de talán egyszerűbb, ha letöltitek (280MB MP3).

1. Clogs: Cocodrillo
2. I Was A Teenage Satan Worshipper: Softcore Sex Dreams
3. Gold Panda: You
4. Crystal Castles: Baptism
5. Caribou: Kaili
6. Apples In Stereo: Dance Floor
7. Holy Fuck: Stay Lit
8. Archie Bronson Outfit: Wild Strawberries
9. Gonjasufi: Kowboyz And Indians
10. Quasi: Repulsion
11. Dum Dum Girls: Jail La La
12. Ariel Pink's Haunted Graffiti: Round and Round
13. Twin Sister: Milk & Honey
14. The Bird And The Bee: Heard It On The Radio
15. Pomplamoose: Mister Sandman
16. Carolina Chocolate Drops : Hit 'Em Up Style
17. LCD Soundsystem: Drunk Girls
18. Moon Duo: Catch as Catch Can
19. Michael Gira: Oxygen
20. Ali Farka Touré & Toumani Diabaté: Sina Mory
21. jj: My Life
22. Serafina Steer: Gsoh
23. Four Tet: Sing
24. Sufjan Stevens: Age Of Adz
25. Peggy Sue: Watchman
26. Bigott: I'm little retarded
27. Clogs: On the Edge (feat. Shara Worden)
28. John Zorn: Sacred Dance (Invocation)
29. Gorillaz: Superfast Jellyfish (Aaron LaCrate and MC Streamz Remix)
30. Die Antwoord: Wat Pomp (Feat. Jack Parow)
31. Titus Andronicus: ...And Ever
32. Husky Rescue: Man Of Stone
33. Antony/Fennesz: Returnal
34. Shining: Blackjazz Deathtrance
35. Clogs: Last Song

eszpee cikke a Kispadon, 2011. január 2. vasárnap

A témában való járatlanságomat mi sem jelzi jobban, mint hogy egészen a közelmúltig még azt sem tudtam, hogy az angol „mean" jelző magyarul undokot jelent - számos jelentése van ennek a szónak, és éreztem, hogy van ilyen értelme is, de ritkán láttam így használni. Aztán elkezdett a kislányunk általános iskolába járni, és olyan rémtörténeteket hoz haza, hogy először komolyan felmerült bennem, hogy csupa kis vasorrú bábával került egy osztályba. Ezek a kislányok jóformán ki se látszanak még a földből, de képesek olyan lélegzetelállítóan durván viselkedni egymással, ahogy még a lövegkezelők se viselkedtek a laktanyában, pedig azok között még börtönviselt figurák is voltak.

„Elsősökkel nem játszunk! Csak azért, mert együtt járunk balettórára, még nem fogunk játszani veled!" - mondta kevélyen egy másodikos „nagylány" egy „kis pisis" elsősnek, akivel történetesen együtt jártak óvodába, csak az egyiket a szülei elvitték hatévesen iskolába, a másik pedig maradt ovis még egy évig. Fájdalmasan ismerős ez a gondolatmenet, a laktanyában is ugyanígy lenézték az öreg katonák a kopaszokat; kopár állatnak, rüszünek, kopirnyónak és még ki tudja mi mindenfélének csúfolva őket, csak azért, mert a Hadkiegészítő Parancsnokság szeszélye folytán ők tizenkét hónappal előbb kapták meg a behívójukat. A primitív viselkedés nincs korhatárhoz kötve.

Ha undokságról van szó, egy hétéves kislánynál nincs is kreatívabb. Itt van például a „fertőtlenítős" játék; ezt úgy kell játszani, hogy két kislány kiszemel magának egy áldozatot, és ha annak akár csak valamelyik használati tárgya is hozzájuk ér (és tesznek róla, hogy hozzáérjen), akkor máris sikítani kezdenek, egy képzeletbeli flakonból lespriccelik magukat fertőtlenítő szerrel, és látványosan csutakolni kezdik a beszennyezett testrészüket. A másik népszerű játék az „UV-sugárzás", ez abból áll, hogy a játékosok a nagyszünetben odamennek az áldozathoz, úgy téve, mintha a találkozás csak véletlen volna, majd hangos „Segítség!! Jön az UV-sugárzás!!!" kiáltások közepette látványosan menekülni kezdenek. Aztán ha hallótávolságon kívül értek, visszafordulnak és kezdik megint. Van még a „<valamelyik osztálytárs neve>-ellenes klub játék", az ilyen klubot mindig valaki ellen szervezik, és a tagok azon versengenek, hogy a kiszemelt áldozatot ki tudja furfangosabb módszerekkel gyötörni.

Beszéltünk a tanárokkal, ők sajnálkozva széttárták a kezüket, az iskolai pszichológus úgyszintén, nem volt más hátra, kerestünk valami szakirodalmat az Amazonon. Így akadtunk rá a Litte Girls Can be Mean című könyvre. Két amerikai pszichológus írta, háromgyerekes gyakorló családanyák mind a ketten, úgyhogy volt honnan anyagot meríteni. Ha nem is lehet majd mindent használni belőle, legalább képet kapunk arról, hogy mi folyik egy amerikai általános iskola alsó tagozatán az órák közti szünetekben, illetve hogy a tanárok és a szülők hogyan kezelik a helyzetet.

Első olvasásra az lepett meg a legjobban, hogy hiába az eltérő kulturális közeg, a könyv történetei bármikor megtörténhetnének nálunk is, épp csak a keresztneveket kellene kicserélni és senki nem mondaná meg, hogy az esetek nem a mi általános iskolánkból valók.

Azt mindjárt az elején elmondom, hogy nincs tuti biztos megoldás. Ha egy kislány a szünetben odamegy az osztálytársaihoz azzal, hogy szeretne velük játszani, azok pedig kerek perec elzavarják, akkor nincs olyan varázsige, amivel jobb belátásra lehetne bírni őket. Rendszeres és kitartó munkával azt viszont el lehet érni, hogy legközelebb ne őt közösítsék ki.

Mondjuk én először azt se értettem, hogy miért kell kiközösíteni bárkit is, ha egyébként kettesben bármelyik kislány jól eljátszik bármelyik másikkal, tehát nem arról van szó, hogy haragban lennének. A könyv megnyugtat, hogy ez normális viselkedés ebben a korban. Ez egy olyan életszakasz, amikor minden gyerek valamilyen csoporthoz szeretne tartozni, és a gyűlölködésnél semmi sem erősíti jobban a csoportkohéziót. Azt pedig úgy lehet a legegyszerűbben elérni, ha kiközösítenek valakit. Szomorú, de ez a helyzet.

De mit lehet kezdeni egy olyan közösséggel, amelynek tagjai úgy viselkednek, mint egy zsák vipera? Na, először is módszertant kell kidolgozni. Engem mindig elszórakoztat, ahogy az amerikaiak mindenre módszertant találnak ki, lehetőleg betűszavakból álló hangzatos neveket adva neki, aztán megpróbálják mindenre alkalmazni azt. A könyv is bevezeti a „Négy Lépést" és a „Három R-t", példahegyeken mutatva be az alkalmazásukat. Gondolom, érződik az írásomon a kételkedés, de az kétségtelen előnye ennek a megközelítésnek, hogy legalább van honnan elindulni, és nagy vonalakban azt is kijelöli, hogy merre menjünk. Hogy aztán mi válik be a gyakorlatban, azt - módszertan ide vagy oda - úgysem lehet előre tudni.

A négy lépésből az első kettő (observe, connect) abból áll, hogy először is észre kell venni a gyereken, hogy valami baj van, majd rá kell venni, hogy mesélje el, mi az. Engem ez kicsit meglepett, én azt gondoltam, hogy természetes, hogy a gyerek el fogja mondani a szüleinek, ha valamiért nem érzi jól magát az iskolában, de azt mondják, ez nincs mindenhol így. A harmadik lépésben (guide) végig kell venni a lehetséges lépéseket, mindenképpen úgy, hogy előbb a gyerek saját maga álljon elő ötletekkel, elvégre nem mi akarjuk kifogni helyette a halakat, hanem meg akarjuk tanítani halászni, a negyedik lépésben (support to act) pedig támogatni kell, hogy egyedül végre is hajtsa azt, amiben megegyeztünk. Egy bekezdésbe összesűrítve ennyi a „Négy Lépés" lényege, és nem is maga a módszertan érdekes a könyvben, hanem a példák és a hozzájuk adott konkrét tanácsok.

A módszertanon túl két nagyon érdekes dolog derül ki a magyar és az amerikai oktatási rendszer szemléletének különbségeiről. Az egyik az önbizalom és annak fejlesztése. A magyar gyereknek gyárilag van önbizalma (sokszor még túl sok is), nincs is semmi szükség rá, hogy azt a pedagógus tovább fejlessze. Ezzel szemben az amerikai gyerekeknek - már ha igaz, amit a könyv leír - napi rendszerességgel babusgatják a lelkét, a tanár gondosan ügyel rá, hogy mindenkit napjában legalább egyszer megdicsérjen, és a gyerekeket is módszeresen trenírozzák, hogy ismerjék fel és el egymás sikereit. Én a magyar iskolarendszerben nőttem fel, nekem ez rendkívül idétlenül hangzik, pedig valószínűleg nem hülyeség.

A másik meglepő különbség, hogy amíg egy magyar iskola gyakorlatilag egy olyan gyár, ahol a fiatalkorú munkások görnyednek a munkapad felett és egész nap a műszak végét várják, hogy mikor mehet már ki merre lát, addig az amerikai iskolában tudatosan igyekeznek közösséget formálni. És ez nem azt jelenti, hogy évetne egyszer elmennek osztálykirándulni, hanem hogy rengeteg olyan - sokszor egészen banális - programot szerveznek, ami erősíti a gyerekekben azt az érzést, hogy ők egy közösség, együtt sírnak és együtt nevetnek. Én ilyet itthon még nem láttam; ha a sok év iskolába járás alatt valamelyik osztályunkban ki is alakult valamilyen közösség, az mindig spontán történt, a tanárok tudta és segítsége nélkül. Komolyan, egész megjött a kedvem, hogy Amerikában járjak általános iskolába! Már ha lenne hozzá még egy életem.

stsmork cikke a Kispadon, 2010. december 30. csütörtök

Életemben először írtam egy mobil programot. Annyit csinál, hogy igyekszik a lehető legpontosabb címmel megmondani, hogy épp most hol vagy. Ha új helyen bulizol, és nem tudod, hova kell hívni a taxit, segíthet. Beismerem, elég szűk alkalmazási terület, valószínűleg nagyságrendekkel egyszerűbb megkérdezni valakit, vagy elsétálni a sarokig, sőt, ez az információ a Google Mapsből is kinyerhető pár kattintással. Pedig tényleg egy ilyen ismeretlen kerthelyiségbe taxirendelős szituáció adta az ötletet még a nyáron. A teljes fejlesztés körülbelül 3 órát vett igénybe, és az eredmény ugyanúgy fut Androidos telefonokon mint iPhone-okon.

Ugyanis egy weboldalról beszélünk, a kispad.hu/holvagyok címen. Mégis majdnem minden szempontból úgy viselkedik, mint egy rendes alkalmazás: ha kirakod a kezdőoldalra, saját ikonja van, arra kattintva rögtön indul, és amint megtalált, írja és mutatja is, hogy hol vagy, pontosságtól függő bevezetővel. (A "környéken"-nél jobb a "nagyjából", de a legjobb értelemszerűen a "pontosan".) Ha tud, GPS-t használ, ha nem, Google Gearst, vagy legvégső esetben az IP címedet.

Egy hagyományos alkalmazás fejlesztéséhez képest nem kellett viszont tesztelés közben binárisokat fordítani, azonnal nézhettem az oldalt; nem kellett mindent a mobilon ellenőrizni, hiszen asztali böngészőben is fut szépen, mint minden weboldal; nem kellett élesítéskor mindenféle piacterekre feltölteni, pláne nem hosszadalmas jóváhagyási procedúrákon átvergődni; és ha továbbfejlesztem, vagy kijavítok egy bugot, nem kell aggódnom a korábbi verziót használó felhasználókért, hiszen értelemszerűen mindenki azonnal a legfrissebb változatot nézi. És legfőképpen nem kell mindezt nulláról újrakezdenem, ha iOS után Androidra is el akarom készíteni az alkalmazásomat. Webre fejleszteni könnyű, kényelmes, jó.

A konkrét alkalmazás teljes mértékben a kliensen fut, minden HTML-ben, CSS-ben és JavaScriptben van, a webszerver csak kiszolgálja ezeket a fájlokat. (Így nem is gyűjtök semmilyen talált címet - nem mintha akartam volna.) Mint azt írtam, nagyjából 3 óra volt az egész fejlesztés, szinte csak össze kellett drótozni a nyilvános és ingyenes elérési felületeket.

Ezeket használtam:

• Google Maps API
• Google AJAX Search API
• jQuery
• HTML5 Boilerplate
• és egy kép az ikonhoz

Mindegyik ingyenes, jól dokumentált, jelentős fejlesztői közösséggel rendelkező, azonnal használható eszköz. Ott tartunk, hogy bárki, aki ért egy kicsit is a webfejlesztéshez (ami tényleg nem egy nagy ördöngősség) szinte teljes értékű mobil alkalmazásokat tud fejleszteni. És ez a "szinte" egyre kisebb és kisebb lesz.

Csodálatos időket élünk!

eszpee cikke a Kispadon, 2010. szeptember 10. péntek

Kicsit autópályán szembe autózós érzésem van. Az Android piaci részesedése brutálisan jön föl, ráadásul (még) nincs CDMA iPhone, így akinek elege van az AT&T amerikai GSM lefedettségébőll, az is megy át Androidra. Igazából mindenki megy át Androidra, amikor még a döntésem előtt keresgéltem kicsit, hogy más hogyan kezelte az ezirányú váltást, hát az is tanulságos volt. Nagyjából nulla oldal foglalkozott az Androidról iPhonra migrálással, ellenben a másik iránnyal tele a web. Akkor hát ez egyedi tartalom lesz, egy év Android és egy hét iPhone használat után bemutatom az utóbbit.

Nem sokkal megjelenése után vettem meg a HTC Hero-t, mostani szemmel nézve persze vagyonokért, de hát ez van, ha valaki türelmetlen. A tél vége felé, amikor a HTC nagyjából huszadszor tolta el a 2.1-es upgrade időpontját, nagyon elegem lett, váltottam VillainROMra, és megfogadtam, hogy a HTC-től egy ideig nem veszek semmit. Persze, öreg hardver, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy nem a legjobb, új korában is simán előfordult például, hogy már csak egy nem fogadott hívás értesítést láttam, mert mire elindult a telefonkezelő program, vagy mi, addigra megunta a hívó fél a csörgetést. Vicc azért egy telefonnál, de nagyon nem zavart, keveset telefonálok, viszont a mobil netelérés nagyon fontos, és ebben tökéletes volt a Hero.

Egyre jobban érdekelt viszont az iPhone. Azt még a legelvakultabb Apple-haterek is elismerik szerintem, hogy ők indították el a smartphone kommercializálódását, nem ők voltak az elsők persze, de ők csináltak tömegterméket a mobil internetből, mint ahogy az MP3-ból annak idején. Kis túlzással élve ha nem lett volna iPhone, most nem lenne Android sem. Engem meg a leírásoknál jobban érdekelt, hogy testközelből hogyan működik ez a rendszer, ami képes volt arra, hogy elérje a kritikus tömegű felhasználót. Az persze, hogy a helyi mobilszolgáltatómnál évekig hűségesen gyűjtögetett pontokért és egy aktuális pénzvisszafizetős Apple akcióért hála nagyjából hatvanezer forintért juthattam hozzá az új 4-es iPhone-hoz, az finoman fogalmazva segített a hirtelen döntés meghozatalában: egy ideig most iPhone felhasználó leszek, aztán meglátjuk. Hatvanmillió légy csak nem téved akkorát.

Az összehasonlításnál igyekszem fair lenni, a két hardver között egy év különbség van, tehát nyilván gyorsabb, reszponzívabb, szebb az iPhone 4 a HTC Heronál, ezt nem lenne korrekt felemlegetni, szóval megpróbálok a készülékfüggetlen, koncepcionális különbségekre koncentrálni. Előre szólok, hogy Android 2.1-gyel vannak csak tapasztalataim, Froyót még nem használtam, szóval ha hülyeségeket írok valahol, javítsatok ki nyugodtan a kommentekben.

Mielőtt megjött volna a megrendelt iPhone 4, összeírtam magamnak pár elvárást, gondolva arra, hogy ha kezemben lesz a csomag, egy ideig nem fogok tudni hideg fejjel gondolkodni. Egyrészt persze a hírek engem is elértek, abszurdan fogalmazva arra számítottam, hogy meglepően szép lesz a kijelző. Logikusnak tűnt az az elvárás is, hogy érezhetően nagyobb lesz majd az alkalmazáspiac, illetve persze bíztam benne, hogy az összes általam használt androidos funkciónak meglesz az itteni párja.

Kezdem a kijelzővel, az a leghálásabb téma.

Kollégám nem túlzott, sőt, talán még kicsit visszafogottan is fogalmazott cikkében, én nem hogy telefonon, de soha sehol semmilyen eszközön nem láttam még ehhez fogható kijelzőt. Konkrétan nem az van, hogy ügyes az antialias, meg jó a színmélység, hanem egyszerűen nem látok pixeleket, kész, folyamatos vonalakból állnak össze a betűk. Megérkeztünk, egy pixel 78μm széles (mikrométer, a méter egymilliomod része, azaz 0,001 mm - egy 1x1 milliméteres területre az iPhone 4 több, mint 164 pixelt rajzol ki), retina vagy nem retina, nem érdekel, ennél szerintem már nem érdemes tovább menni - mondom ezt úgy, hogy átérzem a "640 kbyte mindenre elég" kijelentések súlyát. Komolyan mondom, ültem a telefon előtt és percek teltek el azzal, hogy csak néztem az ikonokat.

Olyan érzés volt, mint amikor a CoV fénykorában kaptam egy választ az olvasói levelemre, ami - mint utólag kiderült - valószínűleg lézernyomtatóval készült. Ez számomra akkor teljesen ismeretlen volt, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján járunk, én meg még csak mátrixnyomtatót láttam. Úgyhogy csak ültem, és azon erőltettem a szemem, hogy felfedezzem a pontokat, amikből összeállnak a betűk, de hiába. Na ilyen az iPhone 4 kijelzője, mint amikor az ember a papírlyuggatós mátrix után találkozik egy lézernyomtatóval.

Most ugyanez a technikára rácsodálkozás van, mint akkor, tiszta hülye vagyok, "retina" meg "HD" szavakra keresek az App Store-ban, hogy bármit letöltsek, ami kihasználja ezt a felbontást, mindegy, hogy mit csinál, csak hadd nézzem még. A régi kijelzőre készített programok ugyanis árulkodóan kockásak, persze meg lehet szokni, de amikor megjelenik a felületen valami szöveg vagy szám, amit a rendszer rak ki, nem a program, akkor ugye él a nagyfelbontás, és rögtön látszik, hogy mit tudna ez a képernyő, ha használnák. De ez persze csak idő kérdése, nyilván megéri egy alkalmazásfejlesztőnek az upgrade. Szóval az iPhone 4 kijelzője gyönyörű, ezt nem ragozom tovább, inkább megmutatom:

Tudom, hogy kilóg az oldalból, meg egy mega, de elnézést, meg akartam mutatni a 640x960 pixelt.
Jól láthatóak egyébként a korábbi és a jelenleg felbontásra készített ikonok közötti különbségek is.

Két ötletem is van arra, hogyan lehet átérezni ezt a felbontást, ha van kedvetek kicsit mozogni:

• Hajoljatok olyan közel a monitorhoz, amilyen távolságról a mobilotokat szoktátok nézni, és képzeljétek el, hogy a fenti kép 7,5x5 centiméterbe zsúfolva jelenik meg.
• Most telefonnal a kezetekben menjetek olyan messze a monitortól, hogy a kép akkorának tűnjön, mint a mobilotok kijelzője normál használati távolságban, és próbáljatok megkülönböztetni pixeleket valamelyik nagyfelbontású ikonban.

OK, OK, abbahagyom a lelkendezést, menjünk tovább.

Az alkalmazáspiac.

Azt semmiképp nem mondanám, hogy érezhetően nagyobb, mint az Androidos. Bizonyos dolgokból sokkal több van (főleg játéktéren nagyobb a választék), más dolgok meg hiányoznak (nyilván közrejátszik az Apple tiltás is, hogy nem lehet akármilyen alkalmazást készíteni). Aki Androidról jön, számítson rá, hogy érezhetően kevesebb a (minőségi) ingyenes program, egy júniusi adat szerint az Androidos appok 57%-áért nem kell fizetni, míg az iPhone alkalmazásoknak csak 27%-a ingyenes. Ezzel együtt az alkalmazások átlagára itt is csak 3 euró körül van, és csomó jó 99 centes dolog is létezik, tehát nem egy életbevágó összeg az, amit az ember szoftverre kell költsön. Nekem mindenesetre nagyjából 10 euró körüli összegből megvolt, amit az Androidon használtam - ott viszont ingyen.

Minden Androidos funkcióra persze nem találtam meg az iPhone-os megfelelőt, sajnos. Arra számítottam azért, hogy azt nem fogom tudni reprodukálni, hogy rádugom a linuxos laptopomra a telefont, a felugró menüben kiválasztom az "Internet Sharing" opciót, és már webezek is. Ez megy Androidon gond nélkül, az iPhone-nál a Linux még fel se merült, csak odáig jutottam, hogy a telefon "Tethering" menüpontjában javasolta, hogy beszéljek a mobilszolgáltatómmal, mert ez bizony nincs engedélyezve. Persze, nincs, de eddig se volt... mindegy.

Vannak viszont ennél nagyobb gondok is. A szívem leginkább az egyszerű kis dedikált GMail alkalmazás után fáj, ami még a 2-3 generációval ezelőtti telefonomon is simán futott, de ide a Google nem készítette el. Hiába állítottam be a levelezőt akár GMail, akár Exchange fiókként, vagy az értesítések nem nagyon akartak jönni új levélnél, vagy egyszerűen nem állt kézre az egész. Végül tehát az esetek nagy részében a webes felületet is használom, ami tök jó, de azért mégsem teljesen alkalmazás-érzés. Mindegy, a jövő szerintem a mobil weben van, szóval biztos fog ez még fejlődni.

Apropó, push, nézzünk pár koncepcionális különbséget.

Androidról iPhonera váltva az egyik legszembetűnőbb különbség a notification rendszerben van. Sok lelkendezést olvastam az Androidok felső sávjáról, de nem igazán értettem őket, ez tűnt természetesnek - amíg nem láttam, hogy hogy néz ki ez iPhoneon. Leginkább sehogy. Az állandó felső sáv itt teljesen az Apple játszótere: pontos idő, mobil hálózat, akku töltöttség, ilyenek. Egy alkalmazás ha értesíteni akar valamiről, akkor két választása van: vagy küld egy kb. a web nagyon korai szakaszára jellemző "alert" ablakot, vagy az ikonján jelez a nem olvasott események diszkrét számával. Az előbbi bármit csinálok, az arcomba tolja magát, az utóbbi ha az ötödik home képernyőn van, lehet, hogy napokig észrevétlen marad. A kettő között semmi, és innen nézve értékeli az ember igazán az Android diszkrét, de mégis szem előtt levő felső értesítés-sávját.

Kapcsolódik a multitaszk, amikor engedélyezte külső fejlesztőknek is az Apple, együtt röhögtem én is a fél webbel, sikerült a valódi párhuzamos futtatás helyett egy primitív, ezeréves megoldást választani. Ez volt az elmélet, ehhez képest a gyakorlatban egy hét után azt mondom, nem nagyon hiányzik a dolog, annak idején a PDA-k világában is szimpatikusabb volt a Palm egyfeladatos megoldása a Psion valódi multitaszkjával szemben.

"In multitasking, if you see a task manager... they blew it. Users shouldn't ever have to think about it." - ezt Steve Jobs bírta mondani, és azt hiszem, mobil kontextusban igazat kell adjak neki. Van abban valami lehangoló, amikor az ember egy szinkronizálás közben belassult telefonon azon matat, hogy kiírtsa a hátterben futó processzeket, mert gyorsabban szeretne böngészni. Ezzel együtt azért vannak néha fájó pontok. Androidon megszoktam, hogy ha zenét hallgatok, nyugodtan használhatom a telefont arra, amire akarom, itt előfordult, hogy indítottam egy alkalmazást, mire szépen elhallgatott a zene, ami kicsit összerondítja azért a felhasználói élményt.

Viszont a már régen is működő push megoldást egyszerűen zseniálisnak tartom. Anélkül, hogy mély technikai részletekbe mennék, arról van szó, hogy a külső fejlesztők úgy tudnak az Apple infrastruktúráján keresztül értesítéseket, üzeneteket küldeni az alkalmazásaik felhasználóinak, hogy azoknak az alkalmazásoknak nem is kell futniuk. Ez ugye valódi push, nem periodikus lekérdezgetés. Az Android ezen a területen csak most ébredezik, a Cloud To Device Messaging a 2.2-es verzióval jelent meg, így közel sem mondható még elterjedtnek az összes iPhone-on régóta rendelkezésre álló megoldáshoz képest.

A nagyfokú testreszabhatóság hiánya is fáj kicsit, erre csak egy saját történetet mondok: pár hónapja egy olyan időszakot élt át szegény szerverünk, hogy gyakran előfordult, hogy az éjszakát nem bírta ki, reggel újraindítás kérésével kellett kezdeni. Ilyenkor ugye nem jó, ha ezt az ügyfelek előbb veszik észre, mint én, üzemelt tehát a Pingdom remek SMS-es értesítő rendszere (nyugodt szívvel ajánlom bárkinek). Pár nap után viszont nagyon meguntam hajnali háromkor kelni, tehát a következőképpen állítottam be a telefonom:

• este 11 és reggel 7 között automatikusan néma üzemmódba vált - erre a Sleep Silencer nevű ingyenes programot használtam, de van ezer másik megoldás is rá;
• beérkező SMS-ekre 5 percenként csörög, amíg el nem olvastam őket - ezt a Handcent SMS tudja, a program szép példa arra, hogy Androidon milyen mély szinten lehet kicserélni belső funkciókat külső megoldásokra, ez az alkalmazás a teljes SMS-kezelést veszi át a rendszertől, de van például alternatív telefonáló alkalmazás is.

Az eredmény: akármikor kaptam SMS-t éjszaka, nyugodtan alhattam, legkésőbb reggel 7:05-kor az ismételt riasztás ébresztett, és még időben újra tudtam indíttatani a szervert. Ez egy tipikus Androidos sikersztori, kérdezzétek meg akármelyik Androidos barátotokat, biztos tudnak ők is mondani pár ilyet. Abba viszont nem is megyek bele, hány ponton elképzelhetetlen ez egy iPhone-nal, szerintem érzitek a különbséget. (A szervert egyébként már kicseréltük azóta, szolgáltatót is váltottunk, ha ügyfelek is olvasnák a cikket, a deja.hu-nál vagyunk, és nyugodtan ajánlom őket is bárkinek.)

A flashről annyit tudok csak mondani, hogy büszkén vállalom, hogy már több, mint egy évtizede a web rákfenéjének tartom, azóta annyi változott csak, hogy régen volt, ahol indokolható volt a használata (multimédia, játékok, stb.), most már egyre kevésbé az. Nem vagyunk még ott, hogy végre teljesen megszabadulhassunk tőle, a <video> taget is sikerül elvinni valami idióta formátumvitába, és igyekszik a flash is tartani a lépést, de azért még mindig csak egy az oldal szövetéből kihasított téglalapról beszélünk. A HTML-CSS-JS hármassal szemben nem szerves része a webnek, soha nem is lesz az. Androidon egy-két esetre emlékszem csak, amikor egy-egy idióta étterem lapja miatt jól jött, hogy ment a Flash is a böngészőben, de ezekat leszámítva nekem csak annyi lett a változás az iPhonera váltással, hogy kevesebb banner jelenik meg az oldalakon.

Ha már böngésző, nem tudom, mi a különbség, talán a HTC Hero lassabb hardvere miatt van, de azon vettem észre magam, hogy míg Androidon az Opera Minit használtam szinte kizárólag, addig iPhoneon csak a saját böngészőt - ami ugyanúgy webkites, tehát szinte megegyezik az Androidossal. Az is lehet, hogy ennyit számít a képernyőfelbontás, így néz ki például belenagyítás nélkül a címoldalunk (álló képernyőn, csak megvágtam):

És ez azért általában olvasható is, a többi esetre meg ott a nagyított nézet. Talán az segített, hogy az iPhone automatikusan szinkronizálja az asztali Safari bookmarkjait, bár ilyesmire Opera Miniben is lenne lehetőség... nem tudom, valahogy kényelmesebb, jobban kézre áll itt a natív böngésző. Az is számíthat, hogy iPhone alatt az összes alkalmazás linkjét a Safari nyitja meg - Androidban viszont természetesen azt is be lehet állítani, hogy a default böngésző például az Opera Mini legyen, így minden ott nyílik.

Apróságok maradtak még ki:

• Tök jó, hogy iPhoneon nem csak egy irányba lehet vízszintesre dönteni a kijelzőt, a Hero-nál többször esett volna jobban kézre a másik oldal.
• A billenyűzet érdekes kérdés, elsőre nagyon hiányoztak a szám-, és irásjelek a hosszan nyomvatartott gombokról (a számváltó nyomvatartásával lehet itt gyorsan elérni őket), viszont másrészt meg érezhetően kevesebb hibával gépelek itt, pedig fizikailag a billentyűzet nem sokkal nagyobb... legyen ez a pont döntetlen.
• Az ikonok home screenre pakolása iPhone-on Androidhoz képest elképeztően béna, az, hogy kényszeresen sorbarakja az ikonokat, meg feltölti az új programokkal az üres helyeket, a rendezgetés folyamatos újrakezdésére késztet, amibe nagyon hamar belefáradok.
• Nem gondoltam volna, hogy csak ennyire, de azért hiányoznak a widgetek: naptár, időjárás, gyors wifi/3G/stb. kapcsolgatás, ilyenek néha jól jönnének, de ennél nagyobb űrre számítottam.
• Az már jobban zavar, hogy nincs semmilyen egyszerű jelző LED a telefonon, Androidon azonnal látom, hogy az asztalon fekvő telefonra jött-e üzenet, hogy hogy áll a töltés, stb.
• Hiányoznak még kicsit a fizikai gombok is, több alkalmazásban előfordult, hogy nagyon jól jött volna egy "back" típusú gomb, vagy keresgélte az ujjam a menüt - de lehet, hogy csak át kell szokni.
• Háttértár, oké, hogy az Androidban cserélhető, viszont az alkalmazások nem oda, hanem egy erősen korlátozott belső memóriába települnek - ez a HTC Hero alatt összesen 288 MB. Ehhez képest el tudjátok képzelni, milyen érzés volt az iPhone-on a teljes (itt 16 giga) háttértárral gazdálkodni - míg az Androidon folyamatosan sakkozni kellett a hellyel, itt ész nélkül telepíthet az ember mindent, ami eszébe jut. (A 2.2-es Androidban hivatalosan is megjelent APP2SD erre ad némi megoldást, bár úgy látom, ez még messze van a tökéletestől.)

Ennyi, csomó mindenről nem írtam még a fényképezőtől kezdve a szinkronizáción át a giroszkópig, de kérdésekre szívesen válaszolok a kommentekben. Egyelőre úgy néz ki, hogy bár nagyon örülök annak, ahogy az Android demokratizálja az okostelefon-használatot a belépési ár folyamatos lefele tornászásával, én jelenleg egy elég boldog iPhone tulaj vagyok. A Hero meg megmarad, kell egy Android is a házban, de nem az lesz az elsődleges telefonom.

eszpee cikke a Kispadon, 2010. augusztus 22. vasárnap

A cikk alcíme valami ilyesmi lehetne: helyzetjelentés egy kívülállótól. A kívülálló címkére azzal szolgálok rá, hogy alkalmi kipróbáláson kívül soha nem használtam Apple-terméket. Nem elvből, hanem egyszerűen így alakult. A számítógépeik nem érdekelnek túlzottan, az mp3-lejátszójukat a tudásához és a szükségleteimhez képest fölöslegesen drágának tartottam, a telefonjukat szintén.

Viszont ez utóbbi a legszebb darab, amit a műfajban valaha láttam. Ezért aztán a minap, amikor akadt egy szabad negyedórám a san franciscoi Market és 5. utca sarkán (ez itt a napszemüveges emotikon helye), beugrottam az Apple-boltba, hogy megnézzem az új termékeket. Az iphone 4-re meg az ipadre voltam kíváncsi, egyiket se fogtam a kezemben még soha.

Balszerencsémre a telefonnal kezdtem.

A polírozott, ujjlenyomatgyűjtő hátlap abszolút nem tetszik (mint a nagymamám éjjeliszekrényének teteje anno, komolyan), a korábbi lekerekített helyett megjelenő, szögletes forma szintén nem - egy ismerősöm azt mondja, hogy a hasonlóan éles formájú HTC Legend esetében megfájdul a füle a telefonálástól. Viszont a képernyő! A képernyő! Én ehhez foghatót még nem láttam telefonon. Ha valaki iphone-hivő, akkor teljesen megértem, ha pusztán ezért megint kiad majd egy halom pénzt - főleg, mert az Apple-vásárlók eleve hozzá vannak szoktatva a költéshez. Gyönyörű képe van a készüléknek, a Kispad is pont olyan szépen jelenik meg rajta, ahogy mi, szerzők azt elvárjuk. Az azóta napvilágot látott hírek szerint ugyan telefonálni nem feltétlenül lehet vele, ami egy telefontól talán nem szép húzás, de mondom, a képernyő mindent visz.

És amiért balszerencse volt a telefonnal kezdeni: az ipad képernyője egyszerűen szánalmasnak tűnik az iphone 4 után. A készülékre amúgy nem lenne szükségem, legalábbis elsőre úgy gondolom - nekem a rövid próba alatt teljesen olyan érzésem volt, mintha egy netbook monitorát tapogatnám billentyűzet híján, hogy jó ujjlenyomatos legyen. És hát ugyanazok az oldalak, amelyek az iphone 4-en még kicsiben is látványosan szépek, az ipaden *ehhez képest* (a hangsúly az "ehhez képest"-en van) gagyi színvonalon jelennek meg. Ebből a szempontból most mellékes, hogy az iphone meg az ipad adott esetben másra való: pusztán esztétikáról beszélek, a jelenlegi iphone után szomorú ránézni a jelenlegi ipad képernyőjére.

Szóval úgy néz ki, továbbra sem lesz Apple-termék a birtokomban. Az iphone 4 képernyőjét őszintén irigyelni fogom, de legfeljebb majd duzzogva megsimogatom a (valószínűleg beszerzendő) HTC Desire hátlapját, ami az én ízlésem szerint agyonveri az iphone-ét, az ipadre meg egyelőre nem látom, miért lenne szükségem, továbbra is örvendek az Eee PC-mnek, ami egy számítógép, rendes beviteli eszközzel - azaz billentyűzettel - ellátva.

Viszont megköszönöm (komolyan), hogyha az Apple-felhasználók a kommentekben elmondják, miért nem értenek egyet velem.

ervin cikke a Kispadon, 2010. július 14. szerda